Hosszadalmas kihagyás után újra egy kis friss. Jó olvasást!^^
III.FEJEZET
- Lia, ő itt Abigail, Abigail ő itt Aurélia. - mondta Atlas és bájosan mosolygott, örömittas kifejezéssel arcán, mint aki a kezében lebegtette a lottó ötöst.
- Maradjunk csak az Abi megszólításnál. - kuncogott fel csilingelő hangon, amitől Auréliának borsódzott a háta. Atlas felé fordult és baljósan méregetni kezdte, valamiért gondolta, hogy ezek itt ketten nem egy röpke teázásra ugrottak be, feltéve, hogy nem is isznak teát.
- Nos, mit is szeretnétek? - tért a lényegre.
- Hát, az az igazság... - kezdett bele Abi, de amint meglátta Atlas ajakcsücsörítő, szemöldökemelő kompozícióját, ami mellesleg elég idiótán nézett ki, elhallgatott.
- Szállást keresünk. - fejezte be Atlas.
- Aha. - felelte a szőke. - A közelbe van egy remek hotel.
- Nem Lia, mi úgy gondoltuk, hogy esetleg kapnánk tőled egy szobát.
- Ja, vagy úgy! - kapott a homlokához a szőke.
- Természetesen csak pár napról lenne szó, mert a helyi vámpírgóré csak négy nap helyben tartózkodást engedélyezett. - fintorgott. Nem zavarnánk sok vizet.
- Ja, a helyi Drakula. - vigyorgott Aurélia. - Talán lehet róla szó, ha nem néztek egy két lábon járó vérbanknak és egészben marad a berendezésem. A kaputelefon így is egy vagyonomba fog kerülni.
- Imádlak - mondta Atlas, majd robosztus alkatával közrefogva ölelte a szőkét, amitől a lányban megállt az ütő és még levegőt venni is elfelejtett. Abigail a háttérben mozgolódni kezdett, halk morgást adott ki, amihez foghatót Lia még nem hallott.
- Nyugodj meg kedvesem. - mondta Atlas és Abigail felé araszolt, majd fürtjeit kezdte csavargatni. Aurélia már egy percet sem kételkedett abban, hogy mesteri kapcsolatnál több van a két vámpír között. Abigail megjelölve Atlast lágyan simított végig a fiú arcán, fülcimpájához hajolt és megnyalta. Noha Aurélia feleslegesnek tartotta ezt a fajta közjátékot, sikerült egy fintort erőltetnie magára, teljesen elborzasztotta Abigail, de, hogy őszinte legyen nem is érdekelte Atlas, talán még barátként sem.
- Ezt most miért mondtad? - kérdezte a fiú.
- Én nem mondtam semmit se! - tiltakozott szőke.
- De gondoltad!
- Már mondtam, hogy szállj ki a fejemből, vagy elszáll a vendégszeretetem.
- Mikor lettél ilyen?
- Miért milyen lettem, Atlas?
- Hideg.
- Én?! Te vagy hideg, nem az az ember vagy, akit kiskorom óta ismerek! - visított rá Aurélia - az istenért, hát miért sípol a hangja? Nem is értette, miért gyűlnek könnyek a szemébe, ő hagyta ott Atlast, és ő intett búcsút a tolvajlásoknak. Elveszítette a legjobb barátját, mert az egy szörnyeteggé vált és van egy kitűnő ölebe, Abigail személyében. Atlas mereven bámult maga elé.
- Sajnálom, hogy így gondolod, egyszer majd biztosan megértesz. Remélem. - tette hozzá vonakodva.
A lány némán intett a két vámpírnak, hogy kövessék, egyenesen a vendégszobába vezette őket.
- És a koporsók?
Atlas és Abigail egyszerre felnevetett, a lány nem értette mi volt olyan vicces, s ha lehet még jobban megalázva érezte magát.
- Csak a gyengék félnek a fénytől, Aurélia. Meg kell tanulni mértéket tartani az éj és a nappal között, uralkodni kell a bennünk lakó vadon.
- Hmm... ezt még vámpír nem mondta nekem. Pedig azt hiszem elég interjúalanyom volt már.
- Azon kevesek egyikei vagyunk, akik képesek erre. - mondta Abigail mosolyogva.
- Tehát, azt mondjátok, hogy ha napra mentek ti nem égtek meg?
- Azok a vámpírok, akik születésük óta napra merészkedtek és kontrollálták magukat nem olyan érzékenyek, mint egy normál vámpír. Mióta átváltoztam folyamatosan feljártam, nem bujkáltam sötétbe, mint a többi vámpír, mivel Atlas mestere pedig én vagyok, ezért ugyanerre tanítottam.
- De mi az, ami ebben olyan nehéz?
- Amikor a napszakok váltakoznak, újjászületünk; ez pedig fájdalmas. Választanunk kell a fény és a sötétség között, de egyikbe sem tartozunk egészen; minden teória szerint gonoszak vagyunk, a szörnyek pedig a sötétség kárhozatalára vannak ítélve, de a fény nem utasít el. Megtisztulni nem fogunk, csupán fájdalommal fizetünk.
- Amikor újjászületünk, rövid időre távozik a lelkünk és minden porcikánk darabokra hullik, talán olyan, mint az embereknél a kóma, csak rövid életű, hamar regenerálódunk. - szólt közbe Atlas.
- Mi szükség a fizetségre? - kérdezte Aurélia.
- A halhatatlanság nem ajándék, hanem a fényben élők büntetése. - mondta Abigail.
- Ti mégis képesek vagytok elviselni a szenvedést a fényért? - kérdezte a szőke.
- Aurélia, te képes lennél örökké a sötétség rabja lenni? Mi mindnyájan emberek voltunk és minden vámpírban él a féltékenység, nem elég csupán az erő és a szépség, ti nektek sokkal több minden kijár.
- Nem tudom. - felelte vonakodva. -Talán igazad van.
Csend telepedett a kis helyiségre, mind hárman saját gondolataikba temetkeztek, de Auréliát mégis jobban foglalkoztatta, hogy most az egyszer talán mégiscsak túl előítéletes volt. Talán Abigail és Atlas szemében ő nem egy két lábon járó vérbank.
